A két énem

Átok vagy égi jel?..néha nem is tudom... Egyszer az égbe visz, máskor rohadtul unom, hogy mindig megtalál mind a két énem. De mégis így vagyok teljes, úgy érzem. Adni is tud, ha kell Ez a kettős állapot Írásaimban láthatod,Talán majd jobb leszek, de addig ilyen vagyok Persze, hogy változom, Mégis önmagam maradok! Mindíg itt van mindkét énem! Szét tép! De egyben is tart amíg érzem. Egyik énem azt sziszegi, királynő vagy, uralkodj! Másik énem csendre inti ne taposs és ne harcolj! Nem mondhatod Te meg nekem ne bántsam a lelkeket, uralkodom ,ezt kell tennem mert különben szenvedek! Hallgass most egy picit reám ne légy gonosz szüntelen, könyörögve kérlek, ne már, tovább ezt nem tűrhetem! Két énem van, hadakoznak, kié lesz a győzelem, királynővel hajba kapnak kezeimet tördelem. Érdekes, hogy mennyire el lehet rejteni a külvilág elől az érzelmeket. Minden nap felkelek, teszem, amit tennem kell: bevásárlás, főzés, takarítás, egyéb ügyek. Apám már kezdettől fogva arra nevelt, hogy soha ne mutassam ki, milyen vagyok valójában vagy hogy mit érzek. Szerinte ez olyasmi, amit szégyellni kell. Mintha benne lenne a sztereotípia, hogy csak az normális, aki boldog, így nekem is annak kell mutatkoznom. Egészen addig, ameddig egyedül nem maradok, így is teszek. Aztán amint tudatosul, hogy maradt időm magamra is, összezuhanok. Felsorakoztatom magamban életem összes kudarcát és levetítem hozzá az összes megvető, szánakozó arcot, amit valaha láttam. Rájövök, hogy senkinek sem kellek, pedig nekem még mindig nagyon sokat jelent mindenki, akivel egy jó emlékem is akadt. Egyedül vagyok, fojtogatóan egyedül, ám mindezt magamnak köszönhetem. Én martam el magamtól mindenkit aki egy kicsit is számított. Nem csoda hát, ha előbb-utóbb elfogy az emberek türelme, tettem róla, hogy így legyen.látszólag megvan mindenem, de én érzem, hogy csak egy roncs vagyok. Mintha egy féreg szép lassan belülről rágna szét, egészen addig, amíg már kívülről is rohadok...inkább álomba zuhanok és elhitetem magammal, hogy majd egy olyan holnapra ébredek, ahol a "ma" még csak meg sem történt.

A lélek

A lelki életben, csakúgy, mint a testi életben, van belégzés, és van kilégzés: a léleknek magába kell szívnia, át kell hasonítania egy másik lélek érzelmeit, hogy aztán még dúsabban viszonozhassa azokat. E szép emberi tünemény nélkül nincs élet a szívben, s a szív, levegő híján, kínlódva pusztul el.A léleknek két része van: az egyik gondolkodik, a másik érez. És mily szomorúan, de kevésbé igazságtalanul vagyok kénytelen kimondani, hogy a végletekben élő ember nem gondolkodik, csupán érez; s ha pedig kettévágjuk a lelket, a benne lakó erények is e két rész szerint nyilvánulnak meg. A végletek messze állnak az erénytől: vagy csupa gyönyörrel, vagy csupa fájdalommal kapcsolatosak. Ezért mielőtt elhamarkodottan határoznánk meg az erényt, illesszük össze a gyönyör és a fájdalom széthullott darabjait, hogy középütt, a nyugalomban meglelve, felékesítsük igazi nevével.Minden álom, amit az ember többször álmodik, nagyon fontos álom. Vannak olyan emberek, akik addig álmodják ugyanazt az álmot, amíg meg nem értik. Ez olyan, mint amikor valaki ír neked egy levelet, nem bontod ki, és újra jön a levél, és újra jön a levél, amíg végre kibontod.

Ki vagy Te?!

Ki vagy te?

Ki vagy te, ki ezt megteheted, zokszó nélkül hirtelen,

Kártyavárként döntöd romba sziklaszilárd életem.

Fuvallatként indultál, harmatkönnyű sétára,

Vad viharként érkeztél eszeveszett portyádra!

Szenvedélyből szőtt lepled rám borítottad,

Szívem vijjogó keselyűként egyre marcangoltad.

Mosolyod éget, mint pusztító tűz

Ki vagy te, ki velem ily kegyetlen tréfát űz??

Láthatatlan láncaid testem köré fontad,

Tehetetlen kezeim tenyeredbe vontad

Megtépázod testem, lelkem, gúzsba kötöd tudatom

Tornádóként törtetsz, rombolsz, féktelen, vad utadon.

Majd megérkezvén, körbenézel porig rombolt műveden

Állsz némán, s csendben tűnődsz: ki vagyok én, ki ezt tettem…

Lecsorgó könnyeid vállaim áztatják

Érzed, gyötrődő lelked végre hazatalált…

Két nő bennem

"...két nõ lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot, nyugalmat, boldog családot. Én vagyok a háziasszony és a szajha, két lélek egy testben, akik egymás ellen harcolnak..."...izgat az ismeretlen, a váratlan a vágy, hogy valamit igazi, lángoló hévvel csináljak, azzal a bizonyossággal, hogy végre valóra válik egy álmom...
Szeretném azt hinni, hogy szerelmese vagyok. Valakibe, akit nem ismerek és aki nem szerepelt a terveim között. A több hónapos önmegtartóztatással, a szerelem elutasításával éppen az ellenkezõjét értem el annak, amit akartam: most hagyom, hogy magával ragadjon az elsõ ember, aki másként figyelt föl rám, mint a többiek...elveszíthetem...és ha valóban így is lesz ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyû ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda..."

"A legmélyebb és legigazibb vágy annak a vágya, hogy közel kerüljünk valakihez. És ettõl kezdve elindul a láncreakció, a férfi és a nõ elkezd játszani. De ami elõtte volt - a kölcsönös vonzalom, ami egymás felé lökte õket -, az megmagyarázhatatlan. Ez nem más, mint az érintetlen, tiszta vágy.
Amikor a vágy még ebben a tiszta állapotban van, a férfi és a nõ beleszeret az életbe, minden pillanatát a legmélyebb hódolattal élik át, és izgatottan várják, mit ünnepelhetnének meg legközelebb.
Az ilyen emberek nem sietnek, nem hajtják az eseményeket meggondolatlan cselekedetekkel. Tudják, hogy a szükségszerû úgyis bekövetkezik, hogy az igazi mindig megtalálja a módját, hogy megmutatkozzon. És amikor elérkezik a pillanat, nem haboznak, nem hagyják ki a lehetõséget, nem vesztegetnek el egyetlen mágikus pillanatot sem, mert tisztában vannak minden egyes pillanat fontosságával."

Kezedbe teszem..

Kezedbe teszem a Könyvet, hogy vezessen a sűrű ködben. 

Kezedbe teszem az átlátszó kristályt, hogy lásd a szépet, keresd a tisztát.